Egy héttel később

Sam:

Itt vagyunk Ellendale-ben, Észak-Dakotában, egy kávézóban. Három napja intéztünk el egy kopogószellemet, és közben Dean összejött Allison Bennettel, akinél a kísértet tanyát ütött. Ez jellemző a bátyámra. Meg az is, hogy mindenáron barátnőt akar nekem találni. Most például össze akart hozni engem Allison húgával, Isabellával, aki annyi idős, mint én, vörös, hullámos haja a háta közepéig ér, az arca szeplős, a szeme barna. A nővére is majdnem így néz ki, csak ő kékszemű. Egyébként aranyos lány, jól elvoltak Deannel, amíg fel nem merült egy aprócska probléma: Allison barátja, Frank. Hogy ő hazajött az Ellendale-i Ördögök csapatépítő táborából, a csaj dobta a bátyámat. Ez némileg sértette az önérzetét, ugyanis jobban szereti, ha ő mondja ki először a végszót.

Azóta le nem száll rólam: kérdezgeti, miért nem vagyok képes becsajozni. Nem akarok, és kész! Miért nem bírja megérteni, hogy nincs szükségem barátnőre?! Jessicát szerettem, de ő fél éve meghalt. Képtelen vagyok túltenni magam a dolgon; minden második éjszaka vele álmodok: látom, ahogy ott fekszik a plafonon, üveges szemekkel…

-                    Kihűl a kávéd – bök Dean az előttem gőzölgő, tehénmintás porceláncsészére, miután becsukta a mai újságot.

-                    Találtál valamit? – kérdezem, miközben a koffeinmentes kávémért nyúlok.

-                    Mehetünk bálnákat menteni Kaliforniába – hangzik a válasz.

-                    Utálom a bálnákat – rázom a fejem.

-                    Én is.

Nna, környezetvédők sem leszünk, az egyszer biztos.

Én is átlapozom az újságot: autóbaleset, bankrablás, drogtúladagolásban meghalt egyetemista… csupa átlagos hír, nincs semmiféle rejtélyes eltűnés vagy gyilkosság.

-                    Nem akarod meglátogatni Cassie-t Ohióban? – kérdezem. – Tudod, a furgonos…

-                    Tudom – vág közbe Dean ingerülten. – Kösz, nem. Inkább menjünk bálnákat menteni.

-                    Egyéb ötlet?

Semmi válasz. A bátyám csendben majszolja a tojásos pirítósát. Figyelitek? Majszol, és nem két pofára zabál. Az elevenjére tapinthattam ezzel a Cassie-dologgal.

-                    És Bobby? – szólalok meg ismét.

-                    Mi van vele? – kérdez vissza Dean.

-                    Hátha ő tud valami rejtélyes esetről. Fel is hívom!

-                    Miért akarsz annyira vadászni? – tudakolja a bátyám összevont szemöldökkel.

-                    Neked próbálok segíteni – magyarázom, miközben autószerelő barátunk számát keresem a telefonomban. – Te akarsz minél hamarabb eltűnni innen!

Kicsöng, de senki sem veszi fel. Dean meg bébiszitterekről beszél, de nem igazán értem, mit mond, mert tele a szája pirítóssal.

-                    Tessék, Singer Roncstelep – hallom ekkor Bobby mély hangját a telefonban.

-                    Bobby? Itt Sam. Figyelj csak, nem tudsz valami levadászható dologról, lehetőleg Ellendale-től távol? – kérdezem.

A tapasztalt vadász elhallgat. Gondolkozik.

-                    Nos… - szólal meg kábé fél perc múlva, befejezni azonban már nem tudja, egy durranásnak köszönhetően, amely így, telefonon keresztül úgy hangzik, mintha tíz méterrel arrébb kiszúrtak volna egy léggömböt. – Ne haragudj, de most le kell tennem! – hadarja Bobby, aztán már csak egy halk kattanás hallatszik.

Ezek szerint nem lufit szurkálnak Sioux Fallsban, hanem lőnek.

-                    Megvan, hová megyünk – állok fel az asztaltól. – Dél-Dakotába. Azt hiszem, Bobby bajban van.

Néhány órával később, amikor megérkezünk Bobby roncstelepére, azt látjuk, hogy vadász barátunk hatalmas, fekte kutyája magából kikelve ugat, a hátsó udvar felé fordulva. Aztán a ház mögött lövés dördül. Deannel fogunk egy-egy pisztolyt és a hang irányába rohanunk.

A kétszintes, szürke ház hátsó udvarán ott áll Bobby, arcát a kezébe temetve; mellette egy középmagas, szőkésbarna hajú, copfos lány, aki rákvörös fejjel magyaráz valamit a férfinak, egy pisztollyal hadonászva. Tőlük nem messze egy rozoga piros autó tetején üres konzervdobozok sorakoznak. Ez bizony egy lőgyakorlat.

-                     Még hogy bajban van – morogja Dean. – Bravó, öcskös!

Neki sem a lőgyakorlat jutott volna először eszébe, ha ő hallja a lövést! Vetek rá egy gyilkos pillantást, de egy szót sem szólok, mert Bobby, nyomában a copfos lánnyal elindul felénk. Utóbbi térdig érő, kék kárómintás szoknyát visel, rövid ujjú, fehér blúzzal. Felismerem benne azt a csajt, akit a múltkor megmentettünk egy démontól itt, Sioux Fallsban. Nem gondoltam volna, hogy valaha pisztolyt fogok látni a kezében. Ahhoz ő túl jámbornak tűnt.

-                    Dean, Sam! – üdvözöl minket Bobby vidáman. – Ne haragudjatok, amiért csak úgy lecsaptam a telefont, de…

-                    Éppen akkor lőttem szét egy szélvédőt – fejezi be a mondatot helyette a lány, lesütött szemmel.

-                    A frászt hoztad Sammyre – vigyorog Dean. – Azt hitte, Bobby bajban van. Nem baj, öcsi – vereget vállon. – Előfordul az ilyesmi.

Mindezt félig lehunyt szemmel, kajánul vigyorogva mondja. Nagyon nem szeretem ezt a „megvan, mivel szívassalak az elkövetkezendő egy hónapban” – nézést.

-                    Ugye emlékeztek még Stellára? – kérdi Bobby, a lány vállára téve a kezét.

Mindketten bólintunk.

-                    A múltkori ördögűzés meghozta a kedved a vadászathoz? – érdeklődik Dean, némi iróniával a hangjában.

-                    Igazából anyukám miatt kezdtem el tanulni – feleli Stella alig hallhatóan. – Meg akarom találni és segíteni neki – teszi hozzá valamivel határozottabban.

-                    Csütörtök óta tanul nálam – mondja az autószerelő.

-                    Azóta lövöldöztök szélvédőkre? – vonja fel a szemöldökét a bátyám.

-                    Tulajdonképpen konzervdobozokra kéne – motyogja a lány lesütött szemmel. – De olyan pocsékul célzok, hogy eddig még csak egyet sikerült eltalálnom.

-                    Még jó, hogy roncstelepen dolgozok, és nem autószalonban – jegyzi meg Bobby.

Egy hete tanul lőni, és eddig egy konzervdobozt talált el? Hogyan fog így szellemeket ölni? Bár, engem az is meglepett, hogy egyáltalán meg mert fogni egy pisztolyt.

-                    Ne haragudj – mentegetőzik Stella, tanítója felé fordulva. – Sajnálom a szélvédőket. Meg az ablakokat. És a visszapillantó tükröket.

-                    Meg a kerekeket – teszi hozzá Bobby.

Visszapillantó tükrök? Kerekek? Te jó isten…

-                    Visszamegyek gyakorolni – mondja a lány, miközben felhúzza a kakast a pisztolyon.

Megáll a konzervdobozokkal szemben, céloz, és lő. A golyó elsüvít az ananász meg a bab között, majd belefúródik egy fába. Fejcsóválva nézünk össze Deannel; mindketten mosolygunk. Bobby egy szót sem szól, de szerintem örül, hogy ezúttal nem egy szélvédő tört össze. Stella lő még egyet, még egyet és még egyet. Mindannyiszor a fát találja el. Dean a fejét lehajtva próbálja elrejteni kitörni készülő nevetését.

-                    Én ezt nem bírom nézni! – motyogja.

Azzal odalép hozzá, elveszi tőle a pisztolyt, és magyarázni kezdi, hogyan is kell ezt csinálni. A lány nyakát behúzva áll ott, mint egy rakás szerencsétlenség – szégyelli saját ügyetlenségét. Bobbyra nézek, aki egykedvűen bólogat, ahogy a bátyám kilövi a borsókonzervet a helyéről. A férfi tekintete aztán Stellára vándorol, aki búnak eresztette a fejét. Akárcsak én, az első zh-m után az egyetemen.

-                    Egy hete még reménytelenebb volt – szól a tapasztalt vadász. – Azóta rengeteget fejlődött. Magához képest, persze. Amikor először adtam fegyvert a kezébe, annyira remegett a keze, hogy elejtette azt. A pisztoly elsült, és tönkretette annak a ’82-es Mercedesnek a hátsó kerekét – mutat egy, a közelünkben lévő sötétkék autóra, melynek minden ajtaja hiányzik.

Dean Stella mögött áll, kezét a lány pisztolyt markoló ujjain tartva, finoman a babkonzervre irányítva a fegyvert. Aztán meghúzzák a ravaszt, és a fémdoboz lerepül a piros Ford tetejéről.

-                    Mondd csak, Bobby, nem tudsz valami levadászható dologról? – kérdezi Dean, miután csatlakozik hozzánk.

-                    Hmm… - az idősödő autószerelő elgondolkozva simít végig barnásvörös szakállán. – Levadászhatót nem igazán. De lenne valami más… - Stellára sandít, aki továbbra is kitartóan lövöldöz a konzervdobozokra, több-kevesebb sikerrel.

Csak nem azt akarja, hogy mi tanítsuk?

-                    Szó sem lehet róla! – kiáltjuk egyszerre Deannel.

-                    Még el sem mondtam, amit akartam! – méltatlankodik Bobby. – Szóval, arra szeretnélek megkérni titeket, hogy vigyétek magatokkal Stellát néhány vadászatra.

Sejtettem, hogy ide akar kilyukadni. Nagyon komolyan veszi a kiscsaj ügyét (aki épp most ment be a házba pisztolygolyókért.).

-                    Nem vagyunk bébicsőszök! Nekem elég az öcsémre vigyázni – ellenkezik a bátyám. – Problémás kicsit a gyerek…

Kösz szépen, Dean. De tényleg.

-                    Azért te se vagy piskóta! – vágok vissza, majd Bobbyhoz fordulok: - Miért nem mész vele te?

-                    Nem hagyhatom itt a roncstelepet – feleli a férfi.

-                    Ez baromság! Alig jön ide valaki – mutat rá Dean.

-                    Na jó, az igazat megvallva, kissé kiöregedtem – ismeri el Bobby egy beletörődő sóhaj kíséretében. – Évek óta nem vadásztam, ti viszont benne vagytok a sűrűjében. Stellának szüksége lenne némi tapasztalatra, mielőtt Lauren keresésére indulna. Még nem készült fel eléggé.

Na, az biztos. Ha egyedül menne, lehet, hogy már az első szellem végezne vele.

Hirtelen eszembe jut Apa. Ő sosem engedte, hogy egyedül vadásszunk. Órákig képes volt magyarázni Deannek, hogy vagy őt vagy, engem mindenképp vigyen magával, de egyedül eszébe ne jusson elindulni. Csodáltam, hogy végig bírta hallgatni. Amikor én kerültem sorra a második mondatnál félbeszakítottam:

-                    De hát te is egyedül jártál vadászni!

-                    Az más – ellenkezett Apa. – Akkor te és Dean kicsik voltatok, aztán…

-                    Mostanában is van, hogy csak úgy eltűnsz, aztán amikor néhány nap múlva előkerülsz, úgy nézel ki, mint egy hadirokkant. Miért nem hagyod, hogy segítsünk?

-                    Féltelek benneteket – vallotta be, mélyen a szemembe nézve. A tekintetéből nyugalom áradt, ami még jobban felhúzott engem.

-                    Szerinted mi nem féltünk téged?! – csattantam fel. – Miért hiszed azt, hogy csak te aggódhatsz hármunk közül?

-                    Mi van, öcskös, elaludtál?

Dean hangja visszazökkent a valóságba.

-                    Nem, ébren vagyok – felelem kissé kótyagosan. Nem szoktak csak így megrohanni az emlékek.

-                    Nem úgy nézel ki.

-                    Szóval, a Stella-ügy… – kezdi Bobby.

-                    Még meggondoljuk – vágom rá gyorsan, mielőtt még Dean bármit is mondhatna.

Annyira megdöbben, hogy egy hang sem jön ki a torkán. Én is meglepődök. Nem tudom, miért akarok felkarolni egy ilyen ügyetlen csajt, ez az egész csak úgy kicsúszott a számon. Ekkor Bobby, kihasználva a bátyám hallgatását, lezárja a Stella-témát, majd arcán diadalittas elindul a műhelye felé

***

Éjfélre járhat, amikor belépek a hálószobánkba, ahol a padlón szanaszét hever a többhetes szennyes, spirálfüzetek és öt-hatszáz oldalas könyvek társaságában. Annyira fáradt vagyok, hogy kabátban dőlök le a kényelmes franciaágyra. Lehunyom a szemem, csaknem elalszok, amikor valami a homlokomra csöppen. Beázott volna a lakás? De hát nem is esik az eső! Megint rám csöppen valami.

Kinyitom a szemem, és megáll bennem az ütő. Jessica a plafonon fekszik, hamuszürke arccal, tágra nyílt szemmel, miközben hasából csöpög a vér.

-                    Miért nem mondtad el? – kérdezi, hangjában kétségbeesett szemrehányással. – Miért, Sam?

Megkövülten bámulom őt, miközben agyamban egymást kergetik a gondolatok. Nem tudom, mit mondhatnék neki.

-                    Te tehetsz róla! – kiáltja Jessica, dühtől eltorzult arccal.

Aztán minden lángolni kezd körülöttem.

Verejtékben úszva, remegve ébredek fel. Első dolgom vetni egy pillantást a plafonra, de szerencsére csak a műanyagburás lámpát látom, amely olyan, mintha a fölé rajzolt, pentagramma-alapú, démoncsapda része lenne.

Tehát csak álom volt.

Körülnézek a kékre festett szobában, ahol a széles, fekete fémkeretes ágyon kívül egy éjjeliszekrény, egy asztal és egy plafonig érő beépített szekrény található, a hátsó udvarra néző ablakon áttetsző, fehér függöny lóg. Rájövök, hol vagyok, és hogyan kerültem oda: miután azt mondtuk Bobbynak, hogy még meggondoljuk Stella ügyét, szállást ajánlott nekünk a házában.

-                    Öcskös, jól vagy? – hallom Dean álmos hangját a bal oldalamról.

Megkaptuk vadász barátunk vendégszobáját, melyben csak egy ágy van, úgyhogy mindketten azon alszunk.

-                    Csak a szokásos – felelem.

-                    Rémálmok? – kérdezi, pedig már igazán tudhatná a választ.

Nem felelek; egy darabig csend van. De csak, amíg Dean ismét meg nem szólal:

-                    Hé, átjöttél a térfelemre! Menj arrébb! – azzal lök rajtam egyet.

-                    Te meg adjál paplant! – rántom le róla a takarót.

-                    Ribanc! – rántja vissza.

-                    Köcsög!

Amikor megtudta, hogy egy ágyban fogunk aludni, középen húzott egy képzeletbeli vonalat, és közölte, hogyha csak egyszer is át merem rakni a hideg lábamat az ő térfelére, kicsinál. Egyébként, ha nem venné el az összes paplant, nem lenne hideg a lábam. Ha még egyszer lehúzza rólam, Backstreet Boysra cserélem a Black Sabbath meg AC/DC-kazettáit!

Néhány percnyi „ribanc-köcsögözés” után a bátyám félülő helyzetbe tornázza magát.

-                    Miért mondtad, hogy még gondolkodunk a kis apáca ügyén? – kérdi.

-                    Nem is tudom – válaszolom kis idő múlva. – Talán, mert ő az anyját akarja megtalálni, ahogy mi Apát. Aztán a barátnőjét és a nagymamáját ugyanaz ölte meg, ami Anyát és Jessicát. Igazán segíthetnénk neki, nem?

-                    Azt hittem, neked az a legfontosabb, hogy megtaláljuk Apát.

-                    Így igaz. De pont te mondtad, hogy pusztítsuk a gonoszt, ahol lehet.

-                    Én itt semmilyen gonoszt nem látok, csak egy félénk kiscsajt, aki a tetejébe még béna is – veti ellen Dean. – Ugye nem zúgtál bele?

Még egy ilyen baromságot! Szó sincs róla!

-                    Előbb fogsz te tüllruhában a Hattyúk tavára táncolni – dörmögöm. – Én csak szeretném, ha nem ölné meg az első útjába akadó szellem. Különben is, ha átlagos embereknek segítünk, akkor miért ne segíthetnénk olyannak is, aki vadászni akar?

Dean nem felel. Hülyeség volt azt mondani Bobbynak, hogy még gondolkodunk a dolgon. Mégis, úgy érzem, Stella hasonló helyzetben van, mint mi. Neki is csak úgy egyik napról a másikra eltűnt az anyja, egyetlen levelet hagyva hátra, melyben közölte a lányával, hogy mivel foglalkozik és mi történt az apjával. De ennyi. Azóta semmi hír róla. A kiscsaj pedig meg akarja őt találni, akárcsak mi Apát. Nyomokat pedig még egyikünk sem talált. Miért csinálják ezt?! Miért titkolóznak előttünk?

-                    Tudod mit, Sammy? – töri meg az éjszaka csendjét Dean. – egy vadászatra elvisszük. Egyre. És nem többre.

***