10 nappal később

Dean:

Ez a mi formánk. Miért pont ott kapunk defektet, ahol egyedül az az ember segíthet nekünk, aki két éve puskával kergetett ki bennünket a házából?! Ez akkor történt, amikor még Apával jártunk vadászni, az öcsém, Sam pedig a Stamford egyetem padjait koptatta.

Apa időközben eltűnt; elment felkutatni Anya és Sam barátnőjének gyilkosát. Mi pedig őt keressük, s útközben levadászunk néhány szellemet. Épp egy kopogószellemhez igyekeztünk Észak - Dakotába, amikor jött ez a defekt. Pótkerék meg nincs – a sok fegyvertől nem fér el a csomagtartóban. Komolyan mondom, ami ott van, azt a haditengerészet is megirigyelné! De mit tehet az ember, ha hétféle lényt nyolc különböző pisztollyal kell visszaküldeni a pokolba? Ezek után ne csodálkozzatok, hogy a ’67-es Chevrolet Impalánk csomagtartójába nem fér be egy pótkerék!

Szóval, ott tartottam, hogy Anyát egy démon ölte meg, Sam kiságyánál. Apa talált rá: Anya a plafonhoz tapadt, a hasából meg vér csöpögött. A holttest egyszer csak lángra kapott, a házunk pedig leégett. Én négyéves voltam, Sam csak hat hónapos. Apa azóta megszállottan kutat a rohadék után. Bennünket is vadásznak nevelt, bár csak tizenöt éves koromtól kezdve vitt magával, addig a motelben maradtam és Sammyre vigyáztam.

Ahogy aztán az öcskös cseperedett, nődögélt, mint a bab, amit biológiaórán ültettünk általánosban, egyre többször keveredett vitába Apával. Nem akarta vakon követni a parancsait (ahogy szerinte én teszem), a saját életét akarta élni, egyetemre menni, satöbbi. Egy nagy családi vita után elköltözött otthonról, felvették az egyetemre, összejött egy csinos lánnyal; egyszóval minden rendben ment, amikor fél éve Apa elment vadászni, és nem jött haza. Elmentem Samért, hogy segítsen megkeresni, de ő nem igazán akart velem jönni. Végül sikerült rábeszélnem. Együtt elintéztünk egy Fehér Ruhás Nőt, ő aztán visszament az egyetemre valami meghallgatás miatt. Azonban ott holtan találta a barátnőjét, Jessicát. Pont úgy halt meg, mint Anya. Azóta utazgatunk együtt.

Most éppen azt hányja a szememre, hogy nincs pótkerekünk, mert ha lenne, akkor nem idegeskednék Bobby miatt, meg nem vesztegetnénk az időt, amikor vár a kopogószellem… ha nem fogja be, esküszöm, kihajítom a kocsiból!

Tíz perccel később befordulunk a rozsdás vaskapun (épp időben. A kerék most ment teljesen tönkre.), mely fölött szintén rozsdás betűk hirdetik, hogy ez a Singer Roncstelep. A hatalmas, száraz fűvel benőtt udvaron elszórtan húsz-harmincéves roncsautók állnak. Normális esetben úgy viselkednék ezek láttán, mint kisgyerek a játékboltban, de mivel két éve száznegyvennel húztunk el innen, most nem igazán hoznak lázba a kocsik. Emlékszem, Apa rosszul lett a hirtelen felgyorsulástól, úgyhogy egy hétig nem engedett vezetni. Amikor ezt elmeséltem Samnek, a kis okostojás kiröhögött. Pedig neki is tele lett volna a gatyája, ha Apa régi barátja vadászpuskát lóbálva zavarta volna ki a házából!

Egész pontosan ebből a szürkére festett, kétszintes építményből, amelynek falára dísztárcsákat és régi rendszámtáblákat akasztott. (Ez amúgy nem is rossz ötlet! Ilyet én is csinálok, majd, ha saját házam lesz. Csak én nem hagyom őket berozsdásodni.) A ház előtt egy öreg, világoskék kisteherautó parkol, rajta egy bazi nagy fekete, alvó kutyával. Alig férek oda tőle a bejárati lépcsőhöz!

-                    Nem kéne annyit zabálnod, Dean – jegyzi meg Sam fejcsóválva.

-                    Neked meg nem kéne annyit jártatnod a szádat – mormogom.

Ezt még visszakapja! Én egyébként sem eszek olyan sokat! Az meg kizárt, hogy kövér legyek! Az öcsi túl sovány. Szerinte ő csak „vigyáz az alakjára.” Néha komolyan azt hiszem, húgom van. Pláne, ha Sammy hajára és a boci szemeire gondolunk. Ha rossz lesz, ezentúl Samanthának fogom szólítani. Hehe…

Fellépkedünk a nyikorgó falépcsőn (kemény három fok!), bekopogok a kazettás, bejárati ajtón, mire fehér festék potyog a lábam elé. Ráférne már erre a helyre egy felújítás.

Hirtelen szemet szúr egy falnak támasztott, női vázas, sötétkék bicikli, kis fémkosárral a kormány előtt. Bobbynak csak nem vendége van? Meglepne. Nála antiszociálisabb embert nemigen hordott még hátán a föld. De tényleg! Kinézetre sem az a kiköpött társasági ember: az arca mindig morcosnak tűnik barnásvörös bajsza, szakálla és bozontos szemöldöke miatt, valamint ebben a gondosan hátrafésült vörösesbarna haja fölött viselt kopott, fekete baseballsapka is közrejátszik: Mindig beárnyékolja a szemét. Sötétkék kertésznadrág és fekete, Metallicás póló van rajta. Csak az M-betűt látom, de máris kevésbé félek tőle. Aki szereti a Metallicát, rossz ember nem lehet.

Ott áll előttünk, és szótlanul néz ránk sapkája alól. Nem tetszik ez a pillantás. Barna félcipőmtől kezdve rövidre vágott, elöl égnek álló, világosbarna hajamig alaposan végigmér. Na, most, hogy rájött, ki vagyok, előveszi a háta mögül a puskáját, és…

Mosolyog! Az a Bobby Singer, aki két éve dühtől tajtékozva zavart el minket innen!

-                    Dean, hát téged mi szél fújt erre? – kérdezi.

Hirtelen meg sem tudok szólalni. Arra számítottam, hogy elküld minket a francba; ehelyett olyan, mintha mi sem történt volna.

-                    Defektet kaptunk – felel helyettem Sam, előrébb lépve.

-                    Sammy? – csodálkozik rá Bobby, felnézve a majd’ két méter magas öcsémre. – Tényleg te vagy az? Hogy megnőttél!

Az öcskös zavartan rámosolyog, én pedig végre összeszedem magam.

-                    Gyertek be! – áll félre a férfi az ajtóból. – Meséljetek, mi van veletek? Johnt hol hagytátok?

Mindkettőnk arca elkomorul. A keskeny, folyosószerű előszobában röviden felvázoljuk neki, mi a helyzet, mire Bobby jókedve is alábbhagy. Legalább már nem haragszik ránk.

-                    Szóval úgy néz ki, hogy John végre a démon nyomára bukkant? – kérdezi, miközben a tágas, kenőolajszagú nappaliba terel minket, ahol halmokban állnak a könyvek.

-                    Úgy – bólintok. – De nem akarja, hogy beleavatkozzunk.

-                    Pedig szeretnénk neki segíteni! – szól közbe Sammy ingerülten. – Szeretnénk és tudnánk is, de ő mindenütt csak üzeneteket hagy, ide-oda küldözget bennünket…

-                    Jó oka van rá! – vágok a szavába emelt hangon. Annyira fel tud húzni ezzel a dumával! – Apa tudja, mit csinál!

-                    Honnan vagy ebben olyan biztos?! – sziszegi az öcsém, a dühtől falfehéren.

Honnan, honnan, ő az apám! Bízom benne, és kész! Eddig még nem fordult elő, hogy meggondolatlan lett volna; mindent pontosan megtervezett! Csak akkor vesztette el a fejét, ha rólam és Samről volt szó.

-                    Bízom benne, öcskös, ennyi az egész! – kiáltom. – Te is megtehetnéd! Igazán nem nagy dolog!

-                    Könnyű neked, aki vakon követed minden parancsát! – támad Sam. – Egyszer sem jutott eszedbe, hogy megkérdezd, miért csinálja ezt vagy azt?!

-                    Hagyjátok abba! – szól ránk hirtelen Bobby, szúrós tekintettel. – John valóban sajátosan intézi az ügyeit, de tényleg tudja, mit csinál – mondja, ezzel tulajdonképpen mindkettőnknek igazat adva.

Sammy és én dühösen méregetjük egymást, de hallgatunk, mint az üres kripta. A csendet végül Bobby töri meg:

-                    Fiúk, ez itt Stella Echolls – mondja, az ablak alatti kopott, sötétbarna kanapén ülő lány felé fordulva.

A csaj körülbelül tizenhat éves lehet. Hosszú, szőkésbarna haját két copfba fonva viseli, világoskék garbó, szürke kötött kardigán, és egyenes szabású, térdig érő, szürke szoknya van rajta. Meglepetten pislog ránk szokatlanul világos szemeivel. Azt hiszem, megijeszthettük az előbbi veszekedéssel. Pedig mi ennél durvábbat is tudunk produkálni! Bobby bemutat neki bennünket, mire a kiscsaj félszegen elmosolyodik. Fogadjunk, hogy valami apácaneveldéből szalajtották!

-                    A kollégiumi szobatársát az a démon ölte meg, amelyik anyátokkal is végzett – magyarázza vendéglátónk komoran.

-                    Az anyukámról meg kiderült, hogy démonokra vadászik – teszi hozzá a lány halkan. – Huszonegy év után épp ideje volt megtudnom.

Huszonegy? Ez a csaj HUSZONEGY éves?! Az állam nekiütődik a cipőm orrának, annyira meglep ez a kijelentés. Sosem néztem volna őt huszonévesnek; azt hittem, tizenhat.

-                    Ennyi ideig titkolta előled? – az öcsém elkerekedett szemmel bámul rá. – Nem is vettél észre semmi furcsát rajta?

-                    Mivel bentlakásos iskolába küldött, nem – hangzik a válasz. – Alig láttam anyukámat! Azt tudtam, hogy sokat utazik, de azt hittem, konferenciákra jár az Electric Eye megbízásából.

Mindjárt elsírja magát, látom rajta. Életemben nem találkoztam még ennyire sebezhető, ennyire naiv emberrel. Hogyhogy nem tűnt fel neki, mit csinál az anyja?! Én azonnal észrevettem volna, hogy valami nem stimmel. Bár mit ne mondjak, a bentlakásos iskola ügyes húzás volt… De kisebb korában sem gyanított semmit?

-                    Haza kell mennem – szólal meg a lány, az órájára nézve. Azzal feláll, és az ajtó felé indul.

-                    Holnap várlak – mondja Bobby, száját bátorító mosolyra húzva.

A csaj halkan köszön, kilép az ajtón, aztán már csak a bicikli zörgését halljuk.

-                    Honnan szedted össze ezt a kis apácát? – kérdezem Bobbytól felvont szemöldökkel.

-                    Néhány napja állított be hozzám az anyja khm… búcsúlevelével – feleli. – Abban írta meg neki az igazat a munkájáról. Megkért, hogy beszéljek neki a démonokról meg a Természetfelettiről. Mesélt a szobatársa haláláról is; azt hitte, csak álmodta, hogy látja azt a másik lányt a plafonon. Nagyon megrázta a tény, hogy nem vagyunk egyedül. Nem könnyű neki. Lauren normális életet szánt neki, de átesett a ló túloldalára.

-                    Lauren? – szól közbe Sam.

-                    Stella anyja. A tanítványom volt. Sosem tudta abbahagyni a vadászatot, de a lányát nem erre akarta nevelni. Én javasoltam, hogy küldje bentlakásos iskolába. Megtette. Később úgy véltem, ideje lenne elkezdeni beadagolni Stellának a dolgot, de Lauren nem bírta rászánni magát; ezen aztán összevesztünk. Azóta nem is hallottam felőle, most meg csak úgy hipp-hopp eltűnik.

-                    Bűntudatból vetted szárnyaid alá a kiscsajt? – kérdezem.

Bobby nem felel, amit akár igennek is vehetünk. Fura, hogy pont egy ilyen lánnyal foglalkozik, akinél még egy villanyoszlop is jobb vadász lenne.

-                    Tanítani is fogod? – érdeklődik Sam.

-                    Talán – von vállat az idősödő autószerelő. – Az csak tőle függ. Ha akarja, néhány dologra megtaníthatom, de én már nem igazán járok el vadászni.

Ha akarja? Inkább, ha lesz mersze hozzá! Tuti, hogy még a Harry Potter első részét sem merte egyedül végignézni!

-                    Most rajtatok a sor – szól vendéglátónk vidáman. – Tartsatok szóval, amíg megnézem a kocsitokat!

***

Stella:

Nem tudom kiverni a fejemből azt a két fiút, akik ma délután Bobbynál voltak. Emlékezetnek valakire, csak azt nem tudom, kire. Winchester. Még a név sem rémlik. Az anyukájukat az a démon ölte meg, aki Shirley nagyit és Lucyt is eltette láb alól. Vajon ők is úgy gondolták, hogy csak álmodták az egészet?

Néha még mindig azt hiszem, hogy öt perc, és csörög a vekker a kollégium hatos szobájában, aztán elfelejthetem ezt az egészet. Sőt, azt kívánom, hogy az ébresztőóra idegesítő berregésére végre felébredjek! De hiába csíptem már meg magam legalább ezerszer, nem történik semmi.

A fenébe, nem kellett volna annyi ideig válogatni a videotékában, meg Christie-vel beszélgetni a pénztárnál! Most mehetek haza sötétben. Sioux Fallsban ez semmi veszélyt nem jelentene, de mióta Bobbyhoz járok, mindig félek, hogy elém ugrik a bokorból egy démon vagy egy szellem. A Nagyi már várja, hogy megint végigbőghesse a Szív hídjait, és egyébként is, több, mint egy órája jöttem el otthonról. Már biztos aggódik.

Ahogy a fasorban sétálok, kialszanak az utcai lámpák. Megtorpanok. Elfog a félelem. Csak a fák sziluettjét látom; az egyetlen fényforrás a méterárubolt feletti lakás ablaka az utca túloldalán. Hirtelen felemelkedem a földről, és nekicsapódom az egyik út menti fának. Mi történik? Nem tudok megmozdulni! Segítségért kiáltok.

Egy fekete alak közeledik felém. Ahogy közelebb ér, felismerem: Henry az, a postás. Megáll előttem, de nem úgy néz ki, mint aki segíteni akar. Épp ellenkezőleg...! Mintha ő szegezett volna oda a fához! Remegek a félelemtől, könnyek folynak végig az arcomon és nyöszörgök. Henry a postás pedig kedves ember, és nem bántana másokat (na jó, a kutyákat szívesen felrúgná, mert mindig megkergetik). A harmincas éveiben jár, fekete hajú, szemüveges, sasorra alatt bajusz húzódik végig, szemében gyűlölet ég. Mit ártottam én neki? Miért csinálja ezt?

-                    Ki vagy te, kislány, hogy nem tudlak megszállni? – sziszegi, egészen közel hajolva hozzám.

Miért akarna engem bárki megszállni? Már nyitnám a számat, hogy megkérdezzem, miről beszél, de egy hang sem jön ki a torkomon. Aztán eszembe jut: ez egy démon!  Bobby mondta, hogy képesek beleköltözni az emberek testébe.

-                    Rájöttél végre, én ki vagyok? – kérdezi Henry, arcán ördögi vigyorral. – Nagyszerű!

Ekkor éles fájdalom járja át a testemet. A belső szerveim mintha ki akarnának szakadni a helyükről!  Megdermedek. Csak ordítani tudok. Segítsen már valaki!

-                    Anyádat is így intéztem el – folytatja. – Ő összeszorított fogakkal tűrte a fájdalmat. Egyáltalán nem hasonlítasz rá. Csak siettette a halálát azzal, hogy a levelében a te segítségedet kérte!

Anya… meghalt? Ez nem lehet igaz! Hazudik! Nem halhatott meg! Próbálom ellökni magam a fától, de nem sikerül. Amikor a démon ezt észreveszi, a szeme összeszűkül, mire ismét átjár a fájdalom, ezúttal élesebben, mint az előbb. Közben Henry Anyáról beszél: azt részletezi, hogyan ölte meg. Legszívesebben befognám a fülemet, de nem bírok megmozdulni.

-                    Inkább öljön meg, csak fogja be a száját! – kiáltom.

-                    Kérésed parancs – vigyorodik el a démon, ám ekkor egy árnyék ugrik rá hátulról.

Mindketten a járda melletti füvön landolnak, én pedig fenékre esek. A fájdalom, amilyen hirtelen jött, olyan hamar el is megy. A démon varázslata, vagy mije már nem hat rám. Látom, hogy az árnyék vizet locsol a földön fekvő Henryre, aki füstölni és sisteregni kezd, pokoli ordítás közepette.

-                    Gyerünk, Sammy! – kiált az árnyék, mély kissé érces hangon.

Felismerem benne az idősebbik Wincester-fiút, aki kábé száznyolcvan centi magas, se nem kövér, se nem sovány; rövidre vágott, világosbarna haja elöl égnek áll. Kék farmert és sötét bőrdzsekit visel. Öccse, a nála jóval magasabb, barna hajú, vékony srác ott áll mellettük, egyik kezében egy bőr gyűrűs könyvvel, másikban egy zseblámpával. A könyvből fennhangon olvas valami latin szöveget, melynek hatására Henry egyre jobban vonaglik. Már hörög is. Szóval így néz ki egy ördögűzés…

A postás teste egyszer csak megfeszül, és akkorát ordít, hogy azt még Grönlandon is hallják, miközben sűrű, fekete, füstszerű anyag jön ki a szájából, majd tűnik el a semmiben. A démon távozott belőle.

Újra kigyulladnak a lámpák, én pedig remegni kezdek, amikor meglátom Henry élettelen testét, amely mellett ott guggol az idősebbik Winchester, akit, ha nem tévedek, Deannek hívnak. Sam, az öccse előveszi a telefonját homokszínű kabátjának zsebéből és hívja a mentőket. Remegő lábakkal támolygok oda a két sráchoz.

-                    Kö… köszönöm… ho… hogy megm… megmentettetek – dadogom, összekoccanó fogakkal.

-                    Nem esett bajod? – kérdezi Sam.

-                    Nem, jól vagyok – felelem már nyugodtabban. – Csak megijedtem.

Néhány perc, és kiérnek a mentők. Dean azt mondja nekik, hogy amikor rátaláltunk Henryre, már eszméletlen volt. Miután a szirénázó autó kikanyarodik a Barack utcáról, a fiúk felajánlják, hogy hazavisznek. Így hát mindhárman beszállunk az úttest mellett parkoló, hosszúkás fekete autóba. Az egész olyan, mint valami régi filmben! Bőrülések, nincs biztonsági öv, és régi rockzene szól. Elmesélem nekik részletesen, mi történt az imént. Amikor eljutok ahhoz a részhez, amikor Anyáról beszélt, kitör belőlem a zokogás. Az a dög megölte az anyukámat! Nehezen tudom csak kinyögni, miről van szó.

-                    Nem szabad hinni nekik, Stella – fordul hátra Sam.

-                    Ezek a rohadékok olvasni tudnak a gondolatainkban – mondja Dean. – Kilencven százalékban hazudnak. Nem kell rájuk hallgatni.

Megérkezünk az Echolls-ház elé, ahol már világítanak a napelemes kerti lámpák. Kiszállunk a ’67-es Impalából, az ajtóhoz lépünk, amely hirtelen kivágódik, és a következő pillanatban már a nagymamám csimpaszkodik a nyakamba.

-                    Hol voltál? Már nagyon aggódtam! – kiáltja.

Megint elsírom magam, ezúttal a megkönnyebbüléstől. A Nagyi ölelget még egy darabig, aztán észreveszi a két fiút. Elenged, majd megáll a Winchesterek előtt, tetőtől talpig végigmérve őket.

-                    Maguk kicsodák? – kérdezi.

-                    Én Dean vagyok, ő meg Sam – szól az idősebbik.

-                    Ők mentettek meg – veszem át a szót szipogva. – Henryt megszállta egy démon és rám támadt.

A nagymamám arcáról eltűnik a gyanakvás, összevont szemöldökkel fordul felém.

-                    Minden részletet hallani akarok! – mondja. – Maguk meg jöjjenek be egy teára – invitálja a fiúkat.

-                    Igazán kedves, de… - szabadkozik Sam.

-                    Főztem spagettit – próbálkozik tovább a Nagyi.

-                    Maradunk – határoz Dean, és belép az előszobába.

-                    Köszönöm, hogy megmentettétek az unokámat – szól a Nagyi két órával később.

A konyhában ülünk, a világosbarna, kerek asztalnál, melyre a nagymamám világoskék terítőt rakott, előttünk többnyire üres tányérok (egyedül az enyémben érintetlen a spagetti.). Körülöttünk a fehér fal szinte minden négyzetcentiméterét szekrények borítják; az ajtó mellett van a hűtőszekrény a röfögő mágnesekkel (Anya szerint ez vicces), mellette a pult a mikrohullámú sütővel, aztán a mosogató, és a konyha legbelső sarkában található a sütő, fölötte a páraelszívóval.

Az elmúlt két órában elmeséltük a Nagyinak, mi történt a Barack utcában, aztán meghallgattuk a két Winchester történetét, akik az apukájukat keresik, és közben folytatják a családi vállalkozást - ahogy Dean fogalmazott. Most épp egy kopogószellemet akartak elintézni Ellendale-ben, amikor defektet kaptak és meg kellett állniuk Bobbynál. Amikor pedig végre elindultak, keresztül Sioux Fallson, látták, amint Henry, a postás nekicsap egy fának. Óriási szerencsém volt! Ha Dean és Sam nincsenek, én mostanra már halott lennék.

-                    Mi köszönjük a vacsorát – mondja Sam. – De most mennünk kell.

Mindketten felállnak az asztaltól. Nagyi összeszedi a tányérokat, én pedig kikísérem a fiúkat.

-                    Kimondhatatlanul hálás vagyok nektek – mondom, már az ajtóban. – Megmentettétek az életemet.

-                    Igazán nincs mit – így Dean.

-                    Sok szerencsét. Remélem, megtaláljátok apukátokat.

-                    Mi is – mondja Sam.

A két testvér ezután beszáll a fekete Impalába, én meg addig állok az ajtófélfának támaszkodva, amíg a kocsi el nem tűnik az utca végén. A mai nap eseményeit töprengve megyek be a nappaliba. Aggódom, sőt, félek. Mi van, ha megint rám támad egy démon, és nem lesz, aki segítsen? Vagy ha mások kerülnek veszélybe? Hiába rajzolok védőköröket a ház minden sarkába, attól még nem leszünk teljes biztonságban! És Anya… lehet, hogy őt is elkapta valami, lehet, hogy mégsem hazudott a démon. Mi van, ha tényleg halott? Mi van akkor, ha nem véletlen, hogy megírta azt a levelet? Ha eddig nem volt képes elmondani az igazat, miért pont most szánta rá magát? Talán nagyon nagy veszélyben van, és…

Mi van, ha csak én tudok segíteni neki?

A konyhába sietek, ahol Nagyi épen a tányérokat törölgeti.

-                    Hozzá se nyúltál a vacsorádhoz – mondja, némi szemrehányással a hangjában. – Mi… - aztán meglátja a könnytől maszatos, elszánt arcomat. – Mi baj van, Stella? – kérdezi.

-                    Nagyi – szólalok meg remegő hangon. – Bármennyire is félek, meg fogom kérni Bobbyt, hogy tanítson. Én is vadászni fogok. Talán így segíthetek Anyának.