Stella:

Azt álmodtam, hogy Lucy a plafonon fekszik, mintha odaragasztották volna. Barna haja szétterült a Naprendszer térképén, melyet ő szegelt oda még a múlt félévben. Sápadt arcából két szeme üvegesen meredt rám, száját szorosan összezárta, a hasából pedig vér csöpögött a padlóra.

Bár letaglózott a látvány, képtelen voltam másfelé nézni. Elakadt lélegzettel feküdtem az ágyamban, tágra nyílt szemmel bámulva a szobatársamat, aki egyszer csak kigyulladt!

Én meg arra ébredtem, hogy a kollégiumi szobánk lángokban áll. Kiugrottam az ágyból és a szoba közepén állva Lucy nevét kiáltottam, többször is, de nem kaptam választ. A folyosón bekapcsolt a tűzjelző, a diákok egymást taposva menekültek kifelé, velem együtt. Emlékszem, a szememet csípte a füst, és alig kaptam tőle levegőt; úgy éreztem, meg akar fojtani. Lélekszakadva rohantam végig a folyosón, ki a füves udvarra. A hátam mögött robbanást hallottam, így hát megfordultam. A lángok a folyosóra is kitörtek, láttam az ablakon keresztül. A térdeim ekkor felmondták a szolgálatot, összeroskadtam a hideg füvön; közben ömlöttek a könnyeim és rázott a köhögés.

A következő emlékem az volt, hogy a helyi kórház egyik kórtermében fekszem, néhány másik egyetemista társaságában, reggel fél nyolckor. Egy kövérkés, fekete bőrű, göndör hajú nővér lépett oda hozzám. Kedvesen mosolyogva azt mondta, holnap kiengednek, csak még ki kell vizsgálniuk. Megkérdeztem, hogy van Lucy, mire azt felelte, ilyen nevű diákot nem hoztak be.

Tehát Lucy meghalt. Mégpedig miattam. Odamehettem volna az ágyához, felébreszthettem és kimenthettem volna, de nem tettem, annyira el voltam foglalva saját magammal.

Másnap eljöhettem a kórházból, miután megállapították, hogy semmi bajom. Ezt egy rendőrségi kihallgatás követte, ahonnan egyenesen a kollégiumhoz mentem. A négyszintes, vörös téglaépület üvegezett, kétszárnyú bejárati ajtaja előtt sárga szalag jelezte, hogy belépni tilos. Én mégis átbújtam alatta és bementem. A tűzoltók és a rendőrök kávészünetet tarthattak, mert senki sem állított meg, amikor befordultam a földszinti folyosóra. A fehérre meszelt falak a rájuk tapadt koromtól beszürkültek, az öregdiákok tablóinak helyét fekete foltok jelezték, több ajtó szénné égett, sok szoba a koromnak köszönhetően szinte teljesen fekete lett, néhányban viszont akadtak épen maradt tárgyak, bútorok. Engem azonban csak a hatos szoba érdekelt, félúton a bejárat és a vécé között. Remegő lábakkal léptem át a küszöböt, szívem nehéz volt, rosszkedv telepedett rám. Életemben nem láttam még olyan nyomasztó dolgot, mint a porig égett „királyi lakosztályunk.” A szekrényből, az íróasztalokból, az ágyakból csak üszkös fadarabok maradtak, a könyveinkre kisebb-nagyobb hamukupacok emlékeztettek, a magnónk műanyag borítása teljesen szétolvadt, az ablakok pedig kitörtek a robbanás hatására.

Ahogy ott álltam, néztem, mi lett a szobánkból, könnyekben törtem ki és leroskadtam a kormos padlóra, hisztérikus zokogás közepette. Egyszer csak egy kezet éreztem a vállamon. Annyira megijedtem, hogy a bőgést is abbahagytam. Egy középkorú, kerek arcú, borostás férfi állt mögöttem. Sötét, helyenként őszülő haja a homlokába hullott, barna szeméből szomorúság áradt; de nem az a „rossz hírt kaptam”- szomorúság, hanem évek, talán évtizedek óta tartó bánat.

-                    Tudom, mit érzel most – szólt kedvesen. – Sajnálom, ami a szobatársaddal történt.

Ilyen helyzetekben mindenki ezt mondja, még akkor is, ha fogalma sincs arról, mit érez a másik. Erről az idegen pasasról hittem el először, hogy komolyan is gondolja, amikor ilyesmiket mond. Leguggolt hozzám, majd megkérdezte, mi is történt pontosan.

-                    Arra ébredtem, hogy a szobánk lángokban áll – magyaráztam szipogva. – Talán hülyének fog nézni, de…

-                    Láttál valami furcsa dolgot? – tudakolta a férfi.

-                    Álmodtam. Azt, hogy Lucy… - itt újra elfogott a sírás.

Ekkor két tűzoltó lépett a szobába, sárga egyenruhában, sisakban.

-                    Már megint maga az?! – kérdezte egyikük, az alacsonyabbik (aki engem egy túlméretezett patkányra emlékeztetett), gyilkos pillantást vetve a szomorú szemű férfira.

-                    Nem megmondtuk, hogy takarodjon innen?! – így a másik, aki pedig egy botsáskára hasonlított.

-                    És te mit keresel itt? – dörrent rám a patkányképű.

-                    Én… én itt laktam – nyökögtem lesütött szemmel. – Azt hiszem, jobb, ha most elmegyek.

Azzal köszöntem és távoztam. Nem tudtam, hova menjek ezután. A választ Mrs. Boltontól, a kollégium hatvanéves, kövérkés, szarukeretes szemüveget viselő igazgatónőjétől kaptam: telefonáltak otthonról, hogy sürgősen menjek haza. Családi ügy. Aggódni kezdtem. Mi van, ha Nagyi meghalt, vagy Anyával történt valami? Szerencsére, Mrs. Boltontól kaptam pénzt vonat- és buszjegyre (az enyém az utolsó centig a tűzbe veszett), majd egy idegőrlő utazás után végre leszálltam Sioux Falls főterénél.

Mióta az eszemet tudom, ebben a dél-dakotai kisvárosban élek anyukámmal és anyai nagymamámmal. Nagypapám meghalt, apukám pedig hatéves koromban elment egy másik nővel, akivel sosem találkoztam. Apát sem láttam azóta; elment egyik délután, és többé nem jött haza. Anya azt mondta, elköltözött Sioux Fallsból, mert nem akart első számú közellenség lenni. Igaza volt, azonnal megbélyegezték volna. A kisvárosi emberek rendkívül konzervatívak, és iszonyatos pletykafészkek. Mindent tudni akarnak egymásról, aztán meg hetekig képesek a szomszédaik szerelmi életén csámcsogni. Ennek ellenére szeretem ezt a várost, mert békés, nyugodt, és jókat lehet nevetni a különös embereken. Például a polgármesterasszonyon, aki harminc éve árvaházat akar építtetni Sioux Falls szélére, de sosem jön össze neki, vagy ott van Mr. Crosby, a vegetáriánus hentes.

Mi, Echollsok a belvárostól nem messze lakunk egy kétszintes, vajszínű, barnatetős házban, fűvel és virágokkal beültetett előudvarral és egy kicsi hátsó kerttel, melyet általában Nagyi gondoz. Ő, Sophie Echolls-Grint nemrég töltötte be a hetvenötöt – ahhoz képest nagyon jól tartja magát. Kábé olyan magas, mint én, hosszúkás arcát ráncok barázdálják, barna szemében megfigyelhető egyfajta játékosság, mely a nagymamám vidám természetére utal. Mivel jógázik, rendkívül hajlékony (egy hetvenöt éveshez képest) és sosem jött még fel a kertből azzal, hogy belefájdult a dereka a sok hajolgatásba.

Amikor beléptem barackszínű előszobánkba, azonnal felugrott a kényelmes, sárga fotelből és odasietett hozzám. Mosolyogva ölelt meg, ám a szemében szomorúsággal vegyes aggodalom ült. Kifejezte részvétét Lucy iránt, mire én megint elsírtam magam. Néhány percig magához szorított, vékony, ráncos ujjaival a hátamat simogatta.

-                    Anya nincs itthon? – kérdeztem, miután kissé megnyugodtam.

-                    Ezért telefonáltam a kollégiumba – felelt Nagyi, kibontakozva az ölelésből. – Két hete elment és azóta semmi hír nincs róla.

Leroskadt az előbbi sárga fotelbe, én pedig a rozsdabarna kanapén foglaltam helyet. Meglepett, hogy Nagyi ennyire aggódik, amikor Anya PR-menedzser egy számítógépes cégnél. Ebben semmi veszélyes nincs. Bár nekem is gyanús volt, hogy már két hete tart az az üzleti út. Mielőtt azonban bármit is mondhattam volna, a nagymamám felvett az asztalról egy hosszúkás, fehér borítékot és felém nyújtotta.

-                    Ezt édesanyád írta – szólt. – Azt mondta, ha két hétig nem jönne haza, adjam át neked.

Anya nagyon szeret leveleket írni; gyakran ezekkel helyettesíti a nagy szülői beszélgetéseket. Sejtettem, hogy most is valami ilyesmi következik. Mondjuk, megírja, hogy összejött valamelyik jóképű munkatársával és a konferencia után elmennek a tengerpartra… A levél azonban teljesen másról szólt:

Stella!

Borzasztóan sajnálom, hogy egyszerre zúdítom rád azt a rengeteg mindent (amit majd lentebb olvasni fogsz), és így, levélben, nem pedig személyesen. Azt hiszem, nem mernék a szemedbe nézni azok után, hogy huszonegy évig titkolóztam előtted.

Démonvadász vagyok. Ez a munkám. Szellemekre, démonokra és egyéb természetfeletti lényekre vadászom; sosem dolgoztam az Electric Eye-nál.

Felnéztem a levélből. Anya bizonyára több bort ivott a kelleténél, amikor ezt írta. Még hogy démonvadász! Mindenki tudja, hogy ilyenek csak a filmekben léteznek! Folytattam az olvasást:

Egyetemista korom óta csinálom, amikor is az unokatestvéremmel végzett egy kísértet. Bosszút akartam állni rajta. Ez sikerült is; ezen felbuzdulva néha eljártam szellemeket öldösni. Miután lediplomáztam, már csak ezzel foglalkoztam: jártam az országot és pusztítottam a gonoszt.

Az egyik vadászat alkalmával megismerkedtem Ethan Reesszel, akinek szintén ez volt a munkája. Egymásba szerettünk, társak lettünk, majd összeházasodtunk. Amikor terhes lettem veled, megfogadtuk, hogy abbahagyjuk a démonüldözést, rendes munkát keresünk – vagyis úgy viselkedünk, mint egy normális család. Fél évig működött is a dolog, amíg Ethannal el nem mentünk egyik este színházba, és téged rá nem bíztunk apai nagyanyádra, Shirleyre. Arra értünk haza, hogy az öreglány a plafonon fekszik, vérző hassal, te pedig a kiságyadban üvöltesz, mint a fába szorult féreg. Nagyanyád aztán lángra kapott, mi pedig fejvesztve menekültünk ki a házból.

Amikor ezt olvastam, a levél majdnem kiesett a kezemből. Pontosan ugyanez történt Lucyval álmomban!

-                    Igaz ez? – kérdeztem remegő hangon. – Hogy Shirley nagyi a plafonon fekve halt meg?

Ez így borzasztó hülyén hangzott, de Sophie nagyi értette, mit akartam ezzel mondani. Szomorúan bólintott, majd intett, hogy olvassak tovább.

Tudtuk, hogy ezt nem emberi lény tette. Így hát Ethan és én újra pisztolyt ragadtunk, hogy elkapjuk a démont. Sajnos nem bukkantunk a nyomára. A vadászatot évek múltán sem tudtuk abbahagyni; mindkettőnknek ez volt a szenvedélye. Nekem még most is az, Ethan viszont… emlékszel, amikor azt mondtam: elment egy másik nővel?

Hogyne emlékeznék rá. Anya egy reggel bejött a szobámba, és kisít szemmel közölte a hírt. Én pedig, hatéves fejjel elhittem. Egyedül azt furcsálltam, hogy egyszer sem hívott fel, nem látogatott meg soha. Amikor megkérdeztem Anyát ennek miértjéről, azonnal másra terelte a szót. Eddig azt gondoltam, azért, mert még nem tudta túltenni magát ezen.

Ez nem igaz. Ethan valójában eltűnt munka közben. Egy kísértetházban volt dolgunk, és sok szoba lévén szét kellett válnunk. Akkor láttam utoljára, amikor befordult a bal oldali folyosóra. Hónapokig kutattam utána, sikertelenül. Most viszont úgy néz ki, nyomon vagyok. Megkeresem apád gyilkosait (sajnos kétlem, hogy tizenöt évig életben tartották) és bosszút állok rajtuk! Veszélyes vállalkozás lesz, nem biztos, hogy élve megúszom. Ha eljut hozzád a levelem, azt jelenti, nincs minden rendben.

Épp ezért kérlek, hogy amint lehet, keresd meg Bobby Singer roncstelepét (itt van a város közelében), ő segíthet.

Sajnálom, hogy ennyi ideig hazudtam és titkolóztam, de neked normális életet szántam, nem olyat, mint az enyém. Ezért küldtelek bentlakásos iskolába is. Féltem, hogy a nyomdokaimba akarsz majd lépni, pedig hidd el, démonvadásznak lenni nem mindig hálás feladat. És ráadásul piszok rosszul fizet! De tényleg! Meg különben sem akartam olyan lenni, mint egyesek, akik annyira megszállott vadászok, hogy négyéves gyerekeiket a golyóöntés mibenlétére oktatják, ahelyett, hogy például kosaraznának velük.

Végezetül csak annyit, hogyha bármi kérdésed van a Természetfelettivel kapcsolatban, nyugodtan fordulj Bobby Singerhez. És vigyázz magadra!

Ölel édesanyád:
Lauren Echolls

Na ne! Ez egyszerűen nem lehet igaz!