9. fejezet

Még mindig messze voltak Floridától, Deannek pedig már nem maradt túl sok ideje. Sam őrült módon próbált megoldást találni, de a helyzet egyre kilátástalanabbnak tűnt. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy Dean miért nem beszél a dologról, azt viszont nem értette, hogy Darat miért nem foglalkoztatja a téma. Ahányszor szóba hozta a dolgot, a lány minden egyes alkalommal elkezdett terelni, vagy otthagyta, valamilyen mondva csinált ürüggyel. Dara amúgy készségesen válaszolt Sam kérdéseire, amikből még mindig rengeteg akadt, a srác pedig élvezte, hogy valakivel végre beszélgethet.

SAM: Tulajdonképpen hogy lettél vadász?

DARA: Hát, volt egy remek tanárom… a legjobb.

SAM: Dean? – kérdezte kissé hitetlenül.

DEAN: Előbb vágtam volna le a karom.

DARA: Apátok. Rengeteg mindent tanított nekem, akkor is, ha Dean nem akarta.

DEAN: Gyerek voltál!

DARA: Nem jobban, mint te!

DEAN: 5 év.

DARA: Már akkor érettebb voltam, mint te valaha is leszel. Mindegy. Szóval John meglátta bennem a lehetőséget, hogy remek vadász válhat belőlem. Mindig is jó voltam az ilyesmiben, erre születtem. Sosem ütöttem úgy, mintegy lány, kérdezd csak a bátyád! – nevetett.

Dean csak forgatta a szemeit, de tudta, a lány igazat mond. Dara pokolian jó vadász volt, az egyik legjobb a szakmában. Röpke egy év alatt szinte többet tanult, mint ő egész addigi életében.

Mivel aznap még nem ettek semmit, Dean megállította a kocsit egy benzinkútnál és kiszállt, hogy vegyen valamit.

DEAN: Kértek valamit? – kérdezte Samet és Darat, akik az újságosstand felé vették az irányt.

DARA: Fagyit és chipset, meg csokit… sokat!

DEAN: Mindig elámulok, hogy tudsz így kinézni ennyi kaja mellett!

DARA: Jók a génjeim. – mosolygott büszkén.

DEAN: Sam?

SAM: Semmit, kösz.

Mialatt Dean vásárolt, Sam és Dara találtak egy érdekes cikket. A következő városban, ahol átmentek különös halálesetek történtek. Az emberek eltűntek, majd napokkal később halottan, teljesen összekaszabolva kerültek elő. Mikor Dean megvett mindent, elmondták, mit találtak, és úgy döntöttek, odamennek.

DARA: Én vezetek. – majd elindult a vezető oldal felé.

DEAN: Oké. – Sam legnagyobb döbbenetére úgy tűnt, Deant egyáltalán nem zavarja a tény, hogy valaki más fogja vezetni az ő kicsikéjét.

SAM: Hagyod, hogy vezesse a kocsid?

DEAN: Miért ne? Jól vezet. Máskor is előfordult már. És inkább a kocsim, mint egy motor! Te is láttad, öcsi, nem ismeri a sebességkorlátozást! Még mindig jobb négy keréken, mint kettőn.

Samet abszolút letaglózta, hogy a bátyja csak így belement, hogy Dara vezessen, a következő pillanatban pedig csak fokozódott a döbbenete. Daranak saját kulcsa volt a kocsihoz! Neki maximum egyszer-kétszer hagyta vezetni az Impalat, akkor is csak azért, mert már hullafáradt volt, Daranak meg saját kulcsa van?! Imádja ezt a nőt, gondolta Sam.

Már sötétedett mire végre megérkeztek. Lefoglaltak két szobát, majd az üggyel foglalkoztak. Úgy tűnt, könnyű dolguk lesz a démonnal. Sam kutatásai révén Dara rájött, tudja, mivel van dolguk.

DEAN: Szóval, mit keresünk, és hogy nyírhatjuk ki? – kérdezte Darat.

DARA: Démon, a karjaiban tőrök, amiket olyan gyorsan lő ki, hogy mire azt mondanád, bú, már meghaltál, szóval, a coltot javasolnám.

Sam és Dean furán néztek, Dara pedig egyből érezte, valami nincs rendben.

DARA: Mi van? – nézett a két testvérre kérdőn.

DEAN: Izé… tudod, ez… ez elég hosszú történet…

DARA: Srácok, hol a colt? – kérdezte kissé idegesen.

DEAN: Elvesztettük… - inkább rá sem nézett a lányra, tudta, semmi jóra nem számíthatnak.

DARA: Elvesztettétek. – ismételte meglepően nyugodtan – Elvesztettétek?! Hogy lehettek ilyen idióták?! Komolyan képesek voltatok elveszteni az egyetlen fegyvert, amivel bármit kicsinálhatunk?! – ordítozott velük.

SAM: Figyelj, ez nem ennyire egyszerű. Ellopták. – próbálta megmagyarázni a helyzetet, nem mintha így jobban hangzott volna.

DARA: Ellopták? Az istenért, csak mondjátok, hogy tudjátok, ki!

DEAN: Nem hiszem, hogy ismered a csajt.

DARA: Csajt? Már értem! Egy nő. Tudod Sam, azt hittem, legalább neked több eszed van. Képes lennék megölni mindkettőtöket! – tajtékzott a dühtől – Hogy hívják?

DEAN: Már mindenütt kerestük, egyszerűen felszívódott.

DARA: Mi a neve?!

SAM: Bela, Belanak hívják.

Dara olyan képet vágott, mintha minimum a sátánt emlegették volna.

DARA: Tudhattam volna! Kinyírom azt a ribancot!

DEAN: Ismered? – kérdezte kissé meglepetten.

DARA: Először találjuk meg a démont, aztán beszélünk erről is.

A démon a várossal határos erdőben rejtőzködött. Könnyen rátaláltak, és úgy tűnt, bár a colt nincs meg, egyszerűen elintézhetik. Csak ezüst kés kellett, amin volt emberi vér, ezért mindhárman fogtak egy kést, megvágták magukat, és már kész is voltak. Minden rendben ment, egészen addig, amíg a démon el nem találta egy kilövellő tőrrel Samet. Nem sérült meg komolyabban, a kés csak súrolta, de ennyi elég volt ahhoz, hogy Dean ne figyeljen oda. Amint az idősebb Winchester az öccséhez fordult, hogy megnézze jól van-e, a démon kihasználta az alkalmat és felé célzott. Dara látta, ha nem tesz valamit, megöli Deant.

DARA: DEAN! – kiáltott, Dean a démon irányába nézett, az pedig már lőtt is, de mielőtt a tőr eltalálhatta volna, Dara eléugrott, és ellökte. A kés szinte csak centikre a szíve felett állt meg. Egy jól irányzott dobással eltalálta a démont, majd szinte ájultan esett össze Dean mellett.

DEAN: Dara, hé, gyerünk kicsim, maradj velem! – a hangjában pánik volt. Újra látta maga előtt a havas tájat, a kertjüket, ahol ugyanígy tartotta karjaiban halott feleségét.

DARA: Nyugi, jól vagyok! – mondta elhaló hangon.

DEAN: Nem vagy jól! Mi a fene ütött beléd? Mégis miért csináltad ezt? Meg is halhattál volna! – a gondolat, hogy újra végig kell néznie a lány halálát megrémítette Deant.   

DARA: Ne ordítozz! Megmentettem a segged! Vigyetek a motelba, és hozz valamit a patikából!

SAM: Igaza van. Veszekedni később is lesz idő, mikor jobban lesz.

Dean bólintott, majd a karjaiba vette Darat, és elindult a kocsi felé.

Dara és Sam egyedül maradtak a szobában, mialatt Dean elment kötszerért, meg gyógyszerért. Egy darabig csendben voltak. Sam az asztalnál ült, Dara pedig az ágyon feküdt. Sam újra és újra lejátszotta a jelenetet, amint Dara a bátyja elé veti magát. Valami nem stimmelt. A lány úgy viselkedett, mint Dean az alku óta mindennap, mint akinek nincs veszteni valója. És utána is… mintha nem is érdekelte volna, hogy majdnem meghalt.

SAM: Miért csináltad?

DARA: Miért mentettem meg? Elgondolkoztató kérdés… - felelte az ágyon fekve – Nem is tudom, gondoltam, poén lenne egy tőr a szívembe. Olyan költőien hangzik, nem gondolod?

Samet nem tudta átverni, túl jól ismerte ezt a szöveget. Dean is mindig ezt csinálja, ha valami bántja, vagy valamit nem akar elmondani.

SAM: Dara… - nem tudta befejezni a mondatot, mivel valaki kopogott az ajtón. Sam nem lepődhetett volna meg jobban, az ajtóban Bela állt.

BELA: Hello, Sammy! Mizu? – kérdezte mosolyogva, amint bement a szobába. Sam becsukta az ajtót mögötte, Dara pedig felült az ágyon.

SAM: Hogy…

DARA: Hol a colt, Bela?! – kérdezte dühösen.

BELA: Oh, csak nem megsérültél? Jaj, bocsi, majd’ elfelejtettem, hiszen nincs mit vesztened!

DARA: Fogd be! – ordított rá, majd egy pillanat alatt felpattant az ágyról, a falnak lökte Belat, a jobb karját a nyakához szorította, úgy tartotta. Az adrenalin szintje olyan magasra szökött, hogy már el is feledkezett a sérüléséről.

SAM: Miről beszél? – kérdezte Sam, aki egy szót sem értett az egészből, de nagyon rossz érzése volt.

DARA: Semmiről. – felelte, még mindig a falhoz szorítva a másik nőt.

BELA: Hát persze! Ők nem tudnak a kis alkudról, összetörné a pici szívüket. – mondta cinikusan.

DARA: Még egy szó és megöllek, esküszöm! – olyan erősen tartotta Belat, hogy már alig tudott levegőt venni. Sam látta, ha nem tesz valamit, Dara tényleg megöli a nőt.

SAM: Dara! – megfogta a karját, Bela pedig újra kapott levegőt.

BELA: A coltot akarod? Találd meg! Eladtam. – mondta arrogánsan.

DARA: Menj a pokolba!

BELA: Csak utánad, hugi! – mosolygott.

DARA: Takarodj! – ordította, majd kidobta.

BELA: Amúgy Floridában van, ha érdekel. – szólt még vissza, mielőtt Dara becsapta az ajtót. A lány lerogyott az ágyra, Sam pedig csak állt a szoba közepén.

SAM: Bela a nővéred?

DARA: Bárcsak ne lenne!

SAM: Miről beszélt? Mit nem mondtál el nekünk?

DARA: Semmit. – válaszolta, mint aki valóban nem rejteget semmiféle titkot.

SAM: Alkuról beszélt! – Sam nem hagyta annyiban a dolgot. Tudni akarta, mit titkol előlük a lány.

DARA: És?

SAM: Milyen alkuról?

DARA: Honnan tudjam? Bela folyton hazudozik és beszél össze-vissza, majd pont én tudjam, hogy megint mit eszelt ki! – válaszolta idegesen.

SAM: Nem. Tudni akarom, hogy mi folyik itt!

DARA: Nem akarok erről beszélni! Fáradt vagyok.

SAM: Ez nem válasz! Mit titkolsz?

DARA: Mondtam már, hogy nem akarok róla beszélni! – ordított Sammel.

SAM: Dara, láttalak ma este! Úgy viselkedtél, mint Dean, és neki nincs vesztenivalója, mert…

DARA: Jól van! Tényleg tudni akarod? Akkor elmondom! Dean előtt kötöttem alkut! Most már tudod! Boldog vagy?

SAM: Alkut kötöttél? – Nem igazán értette, miről van szó. Miért kötött Dara is alkut?

DARA: Igen. Dean nem megy a pokolba, mert… mert én megyek. Előtte kötöttem alkut… az egyesség magába foglalta, hogy az övé sosem lép igazából életbe, te újra élsz, ő pedig soha nem tud meg semmit az egészről. És Sam! Ha akár csak egy szót is mersz szólni neki, kivágom a nyelved! – egy pillanatra elhallgatott – Tudod, ez családi dolog. Végül is Winchester vagyok.

Sam nem tudott válaszolni, mivel az ajtó kinyílt. Dean lépett be zacskóval a kezében.

DEAN: Utálok gyalogolni! Azt hittem közelebb van! – ahogy rájuk nézett látta, hogy mindketten furán néznek rá – Most mi van?