- Azt hiszem, tudom, hol a másik.

- Hol? – kérdeztem kissé idegesen, miközben Sam kinyitotta a bár ajtaját és maga elé engedett.

A szörnyű érzés, hogy Sam rájött valamire csak tovább erősödött bennem, mikor nem felelt a kérdésemre. Ha éppen nem mereszti rád azokat a nagy boci szemeit, akkor olyan képet tud vágni, mint Bruce Willis az Armageddonban, mikor rájön, hogy fel kell áldoznia magát Ben Affleckért.

- Na mi van, sikerült kiszedned belőle, hogy melyik diliházból pattant meg? – kérdezte Dean, majd unott képpel beleivott a sörbe. Én csak fintorogtam egyet az újabb elmés kis megjegyzésre, miközben Sammel együtt leültünk vele szembe az asztalhoz.

- Dean, ez komoly! Nálad van a medál, amit mindig hordasz? – Jaj ne! Ne! Ne! Ne! És még egyszer NE!!!!!!!

- Beletrafáltál, öcsi! Mindig hordom, tehát nálam van. Úgy látszik mégis jó volt valamire az egyetem.

- Megnézhetem? – Nem vagyok hívő, ennek okán nem szokásom imádkozni, de úgy fohászkodtam az éghez, hogy Sam tévedjen, mintha minimum az életem múlott volna rajta.

- Tessék! – benyúlt a pólója alá és kitette a láncot, amin egy ugyanolyan medál lógott, mint az enyém. Tudtam, hogy nincs magasabb jó, de ha van is, akkor engem tutira nagyon nem bír! Sőt! Egyenesen rühell, és most a hasát fogva röhög rajtam!

Sam nem szólt semmit, csak rám nézett.

- Ha te most arra gondolsz, amire gondolok, hogy gondolsz, akkor nem!

- Mi nem, miről van szó? - nézett ránk Dean érdeklődve.

- Azt hiszem, tudom, hogy került ide Nicole.

- Tényleg, hogy?

- Nem akarod tudni!

- Dehogynem!

- Hidd el, hogy nem!

- Sam, öcsi, mondd már, hogy mi van!

- Honnan van a medál, Dean?

- Anya adta az utolsó születésnapomon, amikor még élt. Azt mondta, amíg ez nálam van, sosem leszek egyedül. – a hangja kissé ellágyult, ahogy az édesanyjukról beszélt. Egy pillanatra megsajnáltam. Bennem is felkavarodtak a régi érzések. Én is tudom, milyen elveszíteni a szüleidet. Anya és apa autóbalesetben haltak meg, mikor 12 éves voltam, utána a nagyi nevelt, de ő is elment, mikor 16 lettem. Azóta egyedül vagyok.

- Nicole, mutasd meg!

- Sam, már ne is haragudj, de ez hülyeség.

- Kérlek! – Már megint ezek a szemek! Említettem már, hogy lehetetlen nemet mondani neki? Ezt tanítani kéne az iskolákban! Ahogy Dean az előbb, úgy én is előhúztam a láncom a pólóm alól.

- Ugyanolyan, és? – nézett értetlenül.

- Mondd el a szöveget!

- „E medálok tulajdonosait nem választhatja el sem tér, sem idő, sem élet, sem halál, sem menny, sem pokol, szívük örökké egymásért dobog, lelkük az idők végezetéig összeforr.”

- Helyes versike, de el kell, hogy keserítselek, hercegnő. Az én szívem nem dobog érted, az tuti biztos!

- Oh, Dean, kérlek, ne mondd ezt! Összetöröd a szívem! – feleltem nagy színpadias mozdulatokkal körítve a mondandóm.

- Ennek utána kell nézni! – Úgy vélem, nemcsak én, de Dean is kezdett egyre idegesebb lenni a gondolattól, hogy az öccsének talán igaza van.

- Komolyan azt hiszed, hogy lelki társak vagyunk, mint Rómeó és Júlia, Trisztán és Izolda, Neo és Trinity, Anakin és Amidala?! – néztem rá, miközben lassan hatalmába kerített a hisztéria. Alapvetően nem vagyok pánikolós típus, de azért ez a gondolat még az én kötélidegeimnek is sok volt.

- Jézus, több halott embert nem tudsz felsorolni? – förmedt rám.

- Srácok, nyugodjunk le! – próbálta lehűteni a kedélyeket, erre a pontra viszont teljes mértékben kikészültem, nem tudtam uralkodni az indulataimon.

- Nyugodjak meg?! Nyugodjak meg?! – néztem rá, és azt hiszem, határozottan hisztérikus voltam – Itt ragadtam egy világban, ahol minden második utcasarkon démonok, meg vámpírok, meg mit tudom én, hogy mik rohangásznak, két érzelmileg súlyosan sérült nem létező alakkal, akik közül az egyik lehet, hogy a lelki társam! Mégis mitől kéne nyugodtnak lennem?!

- Már bocs, hercegnő, de ÉN határozottan élek és virulok, és nem vagyok érzelmileg súlyosan sérült!

- Oh, tényleg? Akkor mégis miért nem mersz senkit közel engedni magadhoz? Félsz beleszeretni bárkibe, csak mert az a tyúk, Carrie, vagy Kelly, vagy ki összetörte a pici szíved! – A hangom itt már inkább vádló volt, mint hisztérikus.

- Ne beszélj így CASSIERŐL!

- Nem is értem, hogy tudtál beleszeretni abba a csajba! Igen szép volt, sőt gyönyörű, és még? Adta a vagányt, aztán meg csak sikítozott. Te kitártad a szíved neki, megszegted az esküd és elmondtad a féltve őrzött családi titkot, ő meg félresöpört! Ha én lettem volna ő, eleve nem jártam volna veled, de ha mégis, és előállsz a démon témával, azt mondtam volna, jó, mutasd meg! – Gondolom, mostanra rájöttetek, hogy azt az egy részt láttam, amiben Dean volt barátnője is feltűnt. Nem bírtam azt a csajt. Egyszerűen az idegeimre ment. Mielőtt Dean válaszolhatott volna felálltam, és a pulthoz robogtam. Az arcom égett a dühtől, az agyam pedig lázasan pörgött. Rá kell jönnöm, hogy mi folyik itt! Lehet, hogy megőrültem? Most már biztos, hogy nem. Emlékszem, hogy Anthony Hopkins azt mondta a Bizonyításban, hogy az őrültek, nem kérdezik, őrültek e. Jézus, Nicole, az is csak egy film volt! Senki nem mondta, hogy ez tényleg így is van! Akkor lehet, hogy tényleg begolyóztam?

- Dupla whiskyt jéggel! – szóltam a csaposnak. Ahogy éreztem a hideg égető alkoholt lefolyni a torkomon, kezdtem lenyugodni. Nem mertem elfordulni a pulttól, hogy megnézzem, mit csinál a két testvér, mivel tudtam, az előbbi kirohanásommal túl lőttem a célon. Tudom, hogy Deannek sokat jelentett Candy, vagy hogy is hívták. Nem akartam megbántani azzal, hogy úgy beszéltem róla, ahogy, de a dolgok egyszerűen csak kijönnek belőlem, mikor dühös vagyok. Nem gondolkozom, csak beszélek, ilyenkor pedig mindig megbántok valakit.

- Hé, jól vagy? – A kezét a vállamra tette, és éreztem, hogy teljesen megnyugszom. Sam olyan nekem szinte az első pillanattól kezdve, mint a nyugalom szigete. Ha baj van, ha megsérülök, ha Dean megbánt, ő mindig ott van. Mintha lenne a világnak egy elrejtett kis zuga, ahol bármikor nyugalomra lelhetsz.

- Bocs az előbbiért, csak szorít a cipő. – mosolyogtam rá fáradtan.

- Semmi baj. Nem csoda, hogy kiakadtál. Nem egyszerű a helyzet. – nézett rám megértően.

Láttam, hogy Dean időközben odament a biliárdasztalhoz. Tudtam, jobban teszem, ha beszélek vele, mert ha tényleg ott ragadok, valahogy el kell majd viselnünk egymást. Szedd össze magad és menj oda! Nagylány vagy, nem ijedsz meg egy mérges pasitól! Próbáltam győzködni magam. Nem elég, hogy bocsánatot kellett kérnem valakitől, amit amúgy nem gyakran teszek meg, az a valaki ráadásul olyan ember volt, akit kicsit sem kedveltem és nem mellesleg még mindig borzalmasan dühösnek tűnt. Legalább annyira, mint Hulk mielőtt zöldre vált, bár jobban belegondolva, inkább a miutáni állapotra hasonlított. Csak még egy whisky.