- Nicole. Nicole Remington.

- Én Sam vagyok, ő meg a bátyám…

- Tudom, tudom. Sam és Dean Winchester. Mindenki meghal, akit szerettek, amiért őszinte részvétem, de remélem nem lesz időtök megkedvelni engem…

- Kétlem, hogy ehhez bármennyi idő elég lenne.

- Dean… - nézett rá rosszallóan.

- Hagyd csak, én se bírom a gyökér bátyád, az érzés tehát kölcsönös.

- És mégis honnan ismersz minket, gyökereket? – kérdezte gyanakvóan.

- Először is, csak rád mondtam, hogy gyökér vagy, másodszor meg, ha figyeltél volna, már elmondtam. - Láttam, hogy próbál visszaemlékezni, hogy tettem e bárminemű utalást arra, hogy honnan ismerem őket. – Ez csak egy álom, és ti nem is léteztek. Rémlik már?

- Figyelj, tudom, nehéz elhinni, hogy létezik ilyen tökéletes ember, mint én, de létezik. Meg is érinthetsz, ha akarod! – vigyorgott már megint.

- Kösz, de bármennyire is csábító az ajánlat, most inkább kihagynám. – fintorogtam rá.

- Hogy érted, hogy nem is létezünk? - érdeklődött Sam.

- Úgy ahogy mondom. Nem léteztek. Egy hülye sorozat szereplői vagytok, amit mellesleg én nem is nézek, szóval gőzöm nincs, miért vagytok az álmomban.

- Sam, a csaj zakkant. Melyik diliházból szöktél meg, hercegnő?

- Nem szöktem meg sehonnan! Az egyik pillanatban még a metrón voltam, aztán meg itt.

- Azt állítod, hogy valahol sorozat készült rólunk?

- Nem rólatok, vagyis rólatok, de ti nem vagytok valós személyek. Egy forgatókönyv író agyából pattantatok ki!

- Naná, és nem léteznek démonok meg vámpírok, a farkas meg nem eszi meg a nagymamát!

- De ez lehetetlen, hisz itt vagyunk! - értetlenkedett Sam.

- Igen, nem, már én sem tudom. Ez nem normális!

- Hogy te nem vagy az, az tuti. – Erre inkább nem is reagáltam, próbáltam visszafogni magam és nem belemenni egy újabb Frédi és Vilma vitába.

- Jól van, mondd el, mit csináltál mielőtt idekerültél!

- Semmit, mondtam már a metrón voltam, aztán meg itt. - És még azt mondják, ő az okosabb. Mi nem érthető, abban amit mondok? Metró, aztán padló. Mégis mit vár, mit mondjak, átestem egy feketelyukon és idekerültem vagy találtam egy titkos dimenziókaput és átruccantam?

- Nem mondod komolyan, hogy beveszed ezt a maszlagot? – kérdezte az öccsét, mintha az nem lenne teljesen komplett, mert elgondolkozott azon, amit mondtam.

- Nem is tudom, Dean. Végülis láttunk már furábbat is…

- Furábbat egy zakkant csajnál, aki azt hiszi, egy másik világból jött, ahol egy sorozat szereplői vagyunk? Mondj egyet!

. Nem történt semmi szokatlan mostanában? – nézett rám újra, figyelmen kívül hagyva a bátyja akadékoskodását.

- Például piros hó vagy valami hasonló?

- Dean! – Dean erre feltartotta a kezeit, jelezve, hogy kiszáll a társalgásból, majd a hűtő felé vette az irányt.

- Semmi, eltekintve attól, hogy két vadidegen megszállta az agyam és folyton velük álmodok.

- Mármint velünk?

- Nem. Veletek ez az első és remélhetőleg utolsó eset, és ezt most nem sértésnek szántam.

- De akkor kikkel álmodsz?

- Most mondtam, hogy nem tudom! – közben Dean egy üveg sörrel haladt el mellettem, aminek egyből megörültem, és kikaptam a kezéből – Nézd már, milyen kedves valaki! Pont erre volt szükségem! – mosolyogtam rá, miközben beleittam a sörbe.

- Ez volt az utolsó!

- Akkor még kedvesebb tőled, hogy nekem adtad! A végén még jóban leszünk, szöszi! – vigyorogtam rá örömittasan.

Épp válaszolt volna, de Sam újfent közbevágott, ki tudja már hányadszor ma.

- Hogy néznek ki?

- Kik? – Most meg miről beszél?

- Akikkel álmodsz. – Persze, el is felejtettem, miről volt szó a sör előtt.

- Egy nő és egy férfi…

- Kitegyük a 18-as karikát? – Jellemző. Másra sem tud gondolni csak a szexre. Rosszabb, mintegy kamasz.

- Sajnálom, hogy nem szolgálhatok kedvedre való részletekkel, de én inkább csinálom. – Már amikor van kivel.

- Szóval, hogy néznek ki?

- Akikkel csinálom? – Komolyan arról kérdez, milyenek, akikkel nemi életet élek?!

- Dehogy! Akikkel álmodsz!

- Ja, persze. Ott tartottam, hogy egy nő meg egy férfi. A nő szőke, állandóan valami hosszú fehér pongyolában van, olyan hálóingszerűség. – ahogy magyaráztam láttam, hogy már nemcsak Sam figyel arra, amit beszélek, hanem a bátyja is. Őszintén szólva elég fura fejet vágtak, mint akik szellemet látnak vagy ilyesmi, bár gondolom, ők nem vágnak olyan képet, mint mások, ha feltűnik Casper. – Valami rosszat mondtam?

- Csak folytasd! – nézett rám komolyan.

- Oké. Szóval, ő alapvetően kedves, de a pasi… Olyan, mintegy őrmester. Folyton parancsokat osztogat és utasítgat…

- Hogy néz ki? – Mióta ott voltam, először tűnt úgy, hogy Dean komolyan veszi, amit mondok.

- Magas, szakálla van, elég ágról szakadt…

- Apa. – mondták mindketten halkan, mintha ők maguk sem hinnék el. Apa? Apa?! Most már értem, honnan ez a jó modor Deannél…De mégis mi a fenét csinál az apjuk az én álmomban?! És mit csinálnak ők?!

- Apa? Mármint a ti apátok az én álmomban?

- Gondolod, hogy a nő… - nézett Dean az öccsére.

- Anya? Nem tudom.

Végképp összezavarodtam. Apa és anya? Egy részt láttam a sorozatból, de abban nem szerepeltek ezek az emberek, akkor mégis hogy álmodhatok velük? Ez most már kezd egyre idegesítőbb lenni!

- Mit mondtak neked?

- Izé, valami olyasmit, hogy nálam van a kulcs és, hogy tennem kell valamit, mert én meg tudom menteni a fiúkat. Persze én mondtam, hogy nem vagyok Superman, de őket ez nem érdekelte.

A két testvér egymásra nézett és az a fura érzésem támadt, hogy ők sejtik, miről van szó.

- Gondolod, hogy… - nézett a bátyjára. – Mit gondol?

- Lehetetlen! – Micsoda? Mi lehetetlen?

- Miért ne? - Nem ártana, ha engem is beavatnának, mert kezdem elég hülyén érezni magam!

- Mert ez őrület! – válaszolta Dean dühösen.

- Valaki elmondaná, miről van szó? – süket fülekre találtam, egyszerűen levegőnek néztek.

- De lehet, hogy igazat mond és tudna…

- Mit? Mit tudna? Segíteni?! Fogd már fel végre, hogy senki nem segíthet! Ha megszegem az alkut, meghalsz! – Már emlékszem! Annie magyarázott valami olyasmit, hogy Dean feláldozta magát az öccséért, és most a pokolba kell mennie. – Megyek, veszek sört.

Fogta magát és egyszerűen kivonult a szobából, becsapva az ajtót maga mögött. Sam csak ült ott, láttam a kétségbeesést az arcán. Szegény srác! Az utolsó ember, akit szeret pár hónapon belül meghal és teljesen egyedül marad a világban. Valamit mondanom kéne… de mit? Sosem voltam jó az ilyesmiben. Nagyrészt iróniával átlépem az ilyen érzelmi zűröket, vagy egyszerűen nem veszek róluk tudomást. A kezemmel idegesen doboltam az asztalon a Highway to Hell ritmusát, ahogy törtem az agyam mi a jó eget kellene mondanom. Azon kaptam Samet, hogy igen csak a fejemtől lefele nézelődik. És én még azt hittem, a másik bunkó. Ennél feltűnőbben már nem is csinálhatná! A bátyja haldoklik, és a melleimet bámulja?! Szép! Kezd olyan lenni ez az egész, mintha az Amerikai pite sokadik részében szerepelnék.

- Ismerem ezt a medált. Honnan van? – Oké, talán tévedtem és nem a mellem bámulta, de tényleg olyan volt! Ti mit gondolnátok, ha egy srác a melleteket bámulná? Nyilván nem azt, hogy tetszik neki a pólóm, vagy a medálom!

- A nagymamámtól, egész kicsi voltam, mikor nekem adta, jobban mondva elloptam. – feleltem bűntudattal telve.

- Keressük meg Deant!

Felpattant, megfogta a kabátját és elindult kifele. Ha azt hiszi, úgy fogok pattogni, ahogy ők fütyülnek, hát nagyon téved! Személy szerint nem tartozom az idomítható állatfajok közé, ráadásul semmi kedvem megint felvenni azt a hülye magas sarkút! Inkább itt megvárom, amíg vége lesz ennek a rémálomnak, és megint a szobám padlóján landolok. Sam észrevette, hogy még mindig ugyanúgy ülök.

- Kérlek! – Ez nem fair! Nem nézhet rám így! Ez érzelmi zsarolás! Samnek van az a jó tulajdonsága, hogy úgy tud nézni az emberre, mint akinek épp meghalt a tengerimalaca. Az ilyet törvénnyel kéne büntetni! Egyszerűen lehetetlen nemet mondani, ha így néz rád.

- Jól van. – feleltem a szememet forgatva, ő pedig elégedetten mosolygott. Belebújtam a cipőmbe, majd követtem kifele. Jól jönne a tornacipőm, és valami másik ruha sem ártana. Utálom a kosztümöt!  

- Mesélj a medálról!

- 10 éves lehettem, mikor elcsentem nagyitól a medált. Sosem engedte, hogy felmenjek a padlásra, mert nem akarta, hogy a könyvével játsszak. Mindig azt mondta, mikor kérleltem, hogy majd, ha idősebb leszek. Egyszer fellógtam, mert a gyerekek már csak ilyenek. Tiltsd meg, amit szeretnéd, hogy csináljanak és engedd, amit nem akarsz, én meg amúgy is átok rossz gyerek voltam. Anyu mindig azt hajtogatta, hogy a nagyi egy boszorkány. Jobban belegondolva lehet, hogy igaza volt, ha láttad volna a könyvet… Tele volt fura írásokkal, amik más nyelven voltak, így egy kukkot sem értettem belőlük. Aztán megláttam a láncot becsúsztatva két oldal közé. Nagyon tetszett, és végre olyan szöveg szerepelt mellette, amit el is tudtam olvasni. Aztán a nagyi rajtakapott és annyira megijedtem, hogy haragudni fog rám, hogy valahogy nálam maradt a lánc. – meséltem, ahogy sétáltunk a bár felé.

- Mi volt a szöveg mellette? Emlékszel még rá?

- Tökéletesen. – válaszoltam büszkén – Nagyon tetszett! „E medálok tulajdonosait nem választhatja el sem tér, sem idő, sem élet, sem halál, sem menny, sem pokol, szívük örökké egymásért dobog, lelkük az idők végezetéig összeforr.” Persze nyilván butaság volt, de akkor nagyon tetszett. Amúgy is több medálról volt szó, én meg csak egyet találtam.

- Azt hiszem, tudom, hol a másik.

Ajjaj! Nem tetszik ez a nézés meg ez a hangsúly… rosszat sejtek, nagyon rosszat.