1. fejezet

Kezdődik

Az a nap is csak úgy indult, mint a többi, álmosan, a padlón. A telefonom ébresztője hangosan ordította a „Rock you like a hurricane”-t. Dühömben majdnem földhöz vágtam, de rájöttem, hogy ez nem lenne túl bölcs cselekedet, tekintettel a helyzetemre. Nincs munkám, ebből következően pénzem sem, hogy újat vegyek, így inkább szimplán leállítottam, ahelyett, hogy erőszakot alkalmaztam volna. Állásinterjú. Villant be az agyamba. Utálom az állásinterjúkat! Kedvesnek kell lenni és bájosnak és édesnek. Gusztustalan. Elkezdtem feltápászkodni a földről és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Aztán bevillant az álmom. Már megint az a zakkant szőke nő meg az erőszakos férje! Ha sürgősen nem szállnak ki az agyamból, a végén még pszichiáterhez kell mennem! Hónapok óta éjszakáról éjszakára ugyanaz az álom gyötört, aminek mindig az lett a vége, hogy legurultam az ágyról és szó szerint padlót fogtam. Egy szőke nő fehér pongyolában meg egy szakállas férfi (ő nem pongyolában) arról győzködnek, hogy csinálnom kell valamit, merthogy a kulcs nálam van, csak használnom kéne, és ezzel meg tudnám menteni a fiúkat. A nő még hagyján, ő kedves volt, de a pasi! Az az ember olyan volt, mint valami őrmester! Nem vagyok én katona! Semmi cicó. Olyan szavakat használt folyton, mint „kell” vagy „akarom”! Semmi kérem, vagy valami, úgy utasítgatott, mintha a beosztottja lennék, vagy tudom is én. És amúgy is, mi az istent csinálnak idegen emberek az ÉN, hangsúlyozom, az ÉN álmomban?! Nem átjáró ház ez, kérem szépen! Amúgy meg mi közöm nekem bárkinek is a fiához?! És egyáltalán, hogy mentenék én meg bárkit bármitől?! Mi vagyok én, Superman?! Mikor elkészültem, visszamentem a szobába, hogy valami emberi ruhát magamra öltsek, mégsem mehetek boxerban meg Metallica pólóban állásért, bár egyszer vicces lenne kipróbálni. Ahogy ott álltam és mosolyogtam a gondolaton, a barátnőm, Annie rontott be. Jaj, ne! Ismerem ezt a nézést. Már megint valami hülye sorozat. Imádom Anniet, mert ő a világ legédesebb csaja, de még egy ilyen sorozatfüggő nőt nem élt a világ. Még a programjait is a tv műsorhoz igazította! Hát hallottatok már ilyet?

- Jaj, olyan izgatott vagyok! – visítozott.

- Tudni sem akarom. – mondtam, miközben a ruhásszekrényben kotorásztam.

- Akkor is elmondom! – Tudtam én, de próbálkozni azért lehet. – Ma lesz az Odaát 3. évadának az első része! Jaj, szegény Dean! Remélem, nem megy a pokolba!

- Nagy veszteség lenne. – mondtam unottan, miközben kivettem a fekete kosztümöm.

- Hogy mondhatsz ilyet? Dean állati jó fej! Ha Eric Kripke megmeri tenni, komolyan megkeresem, és szétrúgom a hátsóját!

- Azt én is megnézem! – vicces volt belegondolni, ahogy Annie bárkinek is szétrúgja a „hátsóját”, ahogy ő mondaná.

- Jézus! Mennem kell dolgozni! Este találkozunk. Ja, és egy kalappal! – kiáltozott keresztül a lakáson, ahogy rohant.

Annieről tudni kell, hogy állandóan késésben van valahonnan, mert annyit beszél, hogy elfelejt elindulni. Ja, és csak hogy tudjátok, én nem nézek sorozatokat. Ebből is, amit Annie emlegetett, egyetlen részt láttam, és mit ne mondjak, ez a Dean csávó nem igazán ragadott meg, de a másik se, akinek most nem jut eszembe a neve. Sam! Meg van! Mármint a másik neve, Sam. Szóval szépen felöltöztem, még a magas sarkúba is belegyilkoltam a lábam, majd miután ledöntöttem egy kanna kávét magamba, elindultam. A metrón zögykölődtem aztán egyszer csak már nem. A földre huppantam pont, mint mikor leesek az ágyról. Remek! Szóval az egész csak álom volt és öltözhetek megint. Várjunk csak, ez nem is az én szobám! Hol a francban vagyok?! Körülnéztem és a látvány nem volt valami bizalomgerjesztő. Lepukkant motelszoba. Még mielőtt bármit is gondolhattam volna egy srác rontott ki a velem szemben lévő ajtóból (ami feltételezem a fürdőszoba lehetett) egy szál alsógatyában, ja és pisztollyal a kezében.

- Ne mozdulj!

Valahogy ismerősnek tűnt, aztán beugrott, és azt hittem, mindent értek.

- Már megint egy hülye álom. Mi a fenéért nem Annie álmodik veled? Ő van oda érted! Én nem is nézem azt a hülye sorozatot! – mondtam miközben felálltam és hadonásztam a levegőben.

- Te meg mi a fenéről beszélsz? És mondtam már hogy ne mozdulj!

- Te meg ne hadonássz azzal a rohadt pisztollyal! Amúgy meg ez az én álmom, szóval azt csinálok amit akarok! – magyaráztam, ahogy fel alá járkáltam, az az idióta meg rám szegezte a hülye pisztolyát.

- Nem tudom, hogy mi a francról hadoválsz, de komolyan mondom, hogy állj le!

- Én meg komolyan mondom, hogy tedd le a pisztolyt!

- Miért, ha nem, megölsz?

- Erre nem is gondoltam… Talán igen. Végül is attól, hogy én megöllek még nem lesz semmi, viszont te nem ölhetsz meg, mert azt hallottam, ha valaki álmában meghal, akkor tényleg meghal, ezt meg ugye nem szeretném.

Egy hirtelen mozdulattal kicsavartam a fegyvert a kezéből, ő meg valami löttyöt öntött rám, de földre küldtem, lefogtam a karját és a lábam között volt (kéretik nem félreérteni!). Ja, és ez azért ment ilyen jól, mert rengeteg küzdősportot tanultam, szóval nem okozott problémát bárkit elintézni.

- Figyelj, hercegnő, ha felül akarsz lenni, csak kérned kell. – mosolygott rám valami őrült szexin, akarom mondani, irritálóan. – De, ha nem bánod, jobban szeretek én felül lenni. – és abban a pillanatban, már ő volt felül én pedig éreztem a hátam a földnek csapódni, ami nem volt valami kellemes.

- Mit öntöttél rám?

- Nem kell félni, csak szenteltvíz volt. Semmi bajod nem lesz tőle. És most, ki vagy?

- Buffy, a vámpírok réme.

- Vicces. Még egyszer. Ki vagy? – kérdezte komolyan.

- Xena, a harcos királylány, és most már engedj el!

- Nem, amíg nem mondod meg, ki vagy.

Össze-vissza mocorogtam, próbáltam valahogy kikerülni a szorításából, de túl erősen tartott, csak vergődtem, mintegy partra vetett hal. Aztán közelebb hajolt hozzám.

- Nézd, hercegnő, nekem jó így, de ha még ma pozíciót akarsz váltani, akkor mondd meg szépen, hogy ki vagy!

- Ne nevezz hercegnőnek!

Megragadtam az alkalmat, hogy közel volt hozzám és mivel a fejem volt az egyetlen fegyverem, hát lefejeltem, merthogy amúgy is mindig azt mondják, milyen keményfejű vagyok. Végre engedett a szorításból, így ki tudtam szabadulni, belerúgtam, ő hanyatt esett, én meg a fejemet fogva a pisztolyért nyúltam, amit előzőleg kivertem a kezéből. A fejelésről csak annyit, hogy ami a filmekben jól mutat, az életben nem olyan poén. Állatira szédültem és hasogatott az egész koponyám. Remélem nem tört be a fejem! Ott álltam pisztollyal a kezemben, mikor hirtelen kinyílt az ajtó.

- Mi a fene folyik itt?